Ahol a bátorság önmagában kevés


2016-12-13  -  Mészáros András

Általánosságban az emberek a megszokott komfortzónájukban nem találkoznak olyan turistaúttal, amit egy kis félelem legyőzése után nem lehetne teljesíteni, de nem úgy van ez, az Erdélyi-szigethegységben lévő Bohogyó nyeregben.

Itt a félelem legyőzéséhez is nagyobb erő kell, mint bárhol máshol, de ez még önmagában nem elég.

 

A Nagy-Phaeton vízesés (Bohogyó vízesés)

                              

A Bohogyó nyereg nem egy autóval járható út mellett van, így először kitartásra van szükség, hogy legyőzzük a terepet, és a vele járó szintemelkedéseket, hogy elérjük a lejáratát.

Aztán jönnek a függőlegesen mélybe lógó láncok, amelyen le kell ereszkedni. Itt már nem elég csak bátornak lennünk. Kellenek erős karok, lábak, és jó kardiós erőnlét.

Erre figyelmeztet egy tábla is, miszerint csak hegymászótudománnyal rendelkező emberek próbálkozzanak.

A Bohogyó csúcs a tengerszint fölött 1654m-es magasságban található, míg az alatta lévő vízesés 1350m. Tehát bő 300m-es ereszkedés vár az emberre.

A vízesés magassága 80m, nem teljesen merőleges, és három enyhébb lépcsőben zúdul alá.

 

Féluton a vízesés felé

                 

Az egész őrület egy szombati napon történt, amikor is hirtelen felindulásból elhatároztuk, hogy elindulunk túrázni. Hová is mehetnénk, ha nem az Erdélyi-szigethegységbe, amely bővelkedik a turista útvonalakban. A választás egy rendkívül különleges, és embert próbáló helyre esett, a Bohogyó nyeregben található Nagy-Phaeton vízesésre(Bohogyó-vízesés).

Az Erdélyi-szigethegységben, Biharfüred az egyik olyan hely, ahonnan a túra útvonal kiindul, a másik pedig a túloldali megközelítése, Pádis felől, a Vasaskőfalvai leágazás után, Aleu településen keresztül, a kék turistaúton. Az utóbbi egyszerűbb, de természetesen mi az előbbit választottuk mert ez jobb. :)

A túra kiindulási pontja tehát a Biharfüreden található Csodaforrás. Az utat a kék-háromszög, és a piros-vonal túristajelölés kíséretében járjuk.

Kezdetben egy lágyabb szintemelkedésű murvás úton tartunk felfelé, melyről viszonylag hamar letérünk, a balra folytatódó turista ösvényre.

 

A túra kezdete, nemsokkal a Csodaforrás után

                           

Ez az ösvény egy nagyobb szintemelkedés mellett hamar elvezet a Mező-havashoz.

 

Ösvény a Mező-havas irányába

                         

Az egyenesen haladó murvás makadámút is oda vezet egyébként, de sokkal hosszabb.          A Mező-havasra szép napsütésben érünk fel. A minket körülvevő dombok látványa, marasztalásra késztet. Engedünk a csábításnak, és egy kicsit le is pihenünk.

 

Pihenés a Mező-havasi fensíkon

                                   

Jókedvűen indulunk tovább, de máshogy nem is lehetne erről a helyről. A következő célpont a Mező-havas csúcsa melletti kerülő út, a képen is látható dombok mögött, ahová egy kisebb kerülővel visz az út.

Kezdetben családias, beszélgetős, lágy terepen mentünk, ahol vissza is tekintettünk kicsit, és gyönyörködtünk a tájban, amit egy képpel meg is örökítettünk.

 

Félúton a Mező-havas csúcsa felé

                     

Nem mondanám nehéznek az utat, bár itt már nagyobb szintemelkedésre, és ökölnyi sziklával terített útra kell számítani, de a látvány miatt ez a nehézság fel sem tűnik.

 

A Mező-havas csúcsa felé

                     

Pihenő a Mező havas csúcsától nem messze

                  

                 

A Mező-havas fensíkjára feljutva egész véletlenül összefutottunk két volt kollégával: Varga Robival és Ratku Ferencel, akikkel, a nagy véletlen miatt, csodálkozva köszöntöttük egymást.

 

A Mező-havas csúcsa

                

A csúcsot jobbról elkerülve folytatjuk tovább az utat a Bohogyó-nyereg felé.

 

A Bohogyó nyereg előtt

                           

Egy-két kilométer után elénk tárul az Erdélyi-szigethegység völgye, ahol a messzeségben el lehet látni egészen a Nagy-Biharig és számos völgybéli településig.

 

Kilátás az Érdélyi-szigethegység dél-keleti része felé

                        

A Bohogyó nyereg

                              

A Bohogyó nyereghez közeledve feltűnik az Istenek-havasa is.

 

Háttérben az Istenek-havasa

                              

Az Istenek-havasa előtt, és az útvonalat jelző táblánál a Vizeses felé vezető turistaút jobbra fordul, a kék-háromszög kíséretében egy bozontosnak tűnő erdőbe. Tulajdonképpen egy erdős sziklaperemen vezet végig, ahonnan kitekintve a mélyben lévő völgyi szakadékot, szemben pedig a hatalmas sziklák szirtjeit láthatjuk. 

 

A Bohogyó nyereg

                  

Megérkezünk a vízesés lejáratához, ami egy szikla szírt peremén található.

 

A Bohogyó nyeregben, a vízesés felé

                       

Letekintve a peremről, sziklákkal csipkézett hatalmas mélységet látunk, aminek az alján ott a Nagy Phaeton-vízesés is, ami ebből a magasságból még nem látszik.

Itt eltöltünk egy kis időt, ahol a szüleim nyugtázzák is, hogy innen már ők nem tudnak tovább menni. Én nem szeretném ezt a kalandot kihagyni, és nem is tudnám, így megbeszéljük, hogy én megjárom ezt az utat, és végül találkozunk a túra kezdőpontjánál.

 

A vízesés lejáratának az irányába

                                 

Apám még lekísér az első leereszkedési pontig.

 

A vízesés lejárata irányába

                          

Elérkeztünk a ‘törésponthoz’, ahol az ember válaszút elé kerül. Itt már nem elég csak a bátorságunk. Itt tudnunk kell magunkról, hogy mire vagyunk képesek. Tisztában kell lennünk saját erőnlétünkkel, mielőtt megfognánk a láncot és le akarnánk ereszkedni.

Odalépve a sziklaperemhez a látvány csodálatos, Ilyen szépet még turistaútról nem láttam. A leereszkedő lánc, ami a sziklaperemről a semmibe lóg félelmetes, és egy picit megtorpanok. Nem kérdés, hogy meg akarom e csinálni vagy sem, de a látvány mégis fontolásra késztet.

Mielőtt megfognám a láncot, keresem a pontokat, ahol a lábaimmal támaszkodni tudok és agyalok, hogyan is fogjak neki.

Nem habozok tovább! Megfogom a láncot, és elindulok lefelé. Lenézve a mélybe csak a lánc megbízhatóságára gondolok, a láncra melyet erősen feszítek a kezemen, és a szikla falának nekitámasztott lábaimon keresztül.  Ezen a ponton már eltűnök apám látómezejéből, és elköszönök tőle, hogy hamarosan találkozunk a kiindulási helyen.

 

Elköszönés a nagy kaland előtt

 

Percről percre magabiztosabbá válok, és egyre erősebben rántom meg a következő láncot, hogy érezzem mennyire rögzített. Nem sokat kellett ereszkednem, hogy leérjek egy jó járható szakaszra.

 

Magasan, a vízesés feletti balodali sziklaszírt

                                 

Visszapillantva az útra, és a szirtre ahonnan érkeztem, valószínűleg csak egy kis porszemnek tűnhetek.

 

Visszatekintés a lefelé vezető  túraösvény sziklaszírtjére

                             

Bármerre nézek elképesztő látvány fogad. Ezernyi színben pompázónak és menybélinek látom ezt az ösvényt. Kevésbé háborgatott fák, és aljnövényzet, csipkézett sziklaszirtek, amit higgyenek el nekem, nem lehet leírni, de nem is akarom, inkább beszéljenek tovább a képek.

 

A szírt, ahonnan az út vezet

                

Bármerre is nézek csak az érintetlen természet látványa fogad

                          

Gyönyörű a sziklafal mögötti völgy, mely egészen Vasaskőfalváig nyúlik

                         

Visszatekintés a Bohogyó nyeregre

                         

Elképesztő ez az ösvény

                           

Tovább az ösvényen a vízesés felé

                        

                                   

Nincs mit hozzáfűzni, pedig még csak 500m-t haladtam

                                  

A kék háromszöggel jelölt túristaút

                   

Egyenesen előre, aztán pedig ereszkedés lefelé

                      

                                

Ennél a résznél már elegendő erőfeszítéseket tettem ahoz, hogy a vízesés lassan elkezdte megmutatni részleteit,de még koránt sincs vége az útnak. 

 

Lassan megmutatja magát a vízesés, bár nem adja magát könnyen

                             

A hatalmas sziklafalak legyőzése után egyre közelebb kerülök célhoz

                    

A turistaút nem adja magát könnyen. Egyre veszélyesebb szakaszok következnek, de ez már fel sem tűnik. A láncon az egyik kezemet a másikat csapom, mintha itt élnék, és legalább háromszor járnám meg naponta ezt a szakaszt.

Mennyei érzés, ahogy a láncon lógva feszülök neki falnak, az alattam lévő nagy mélységgel, de már egy cseppnyi félelem sincs bennem.

 

Ez már nem játék!

               

Hihetelen! Mintaha csak azért alakította volna így a természet, hogy iylen magaslatból tudjuk csodálni

                      

Az út egy kisebb leereszkedést követően tovább folytatódik a képen is látható sziklaszirten keresztül. Elmondhatatlan az érzés, amit most érzek, mintha én lennék a kiválasztott, aki ezen az úton végigmehet. Kivételesnek érzem magam.

 

Felemelő érzés ide kiállni

                      

Ahogy egyre több, és nagyobb erőfeszítéseket teszek, hogy lejussak a völgybe, úgy a vizesés is egyre többet mutat meg magából.

 

A magából egyre többet mutató vízesés

                       

Még mindig nem tudok betelni a körülölelő táj szépségével. Ezek a különlegesen zöld színek, ami talán máshol nincs is csak itt, a lassan naplementébe boruló ég, ami kezdi narancssárga színeivel beszínezni a hatalmas égboltot és sziklafalakat.

 

                  

                          

Olyan nyugodtságot és biztonságot áraszt ez a hely. Erősebbnek és bátrabbnak érzem magam. Nem tudom, hogy a hely szelleme adja ezt az erőt, vagy csupán azért, mert sikerült meghódítanom ezeket a sziklafalakat, de talán mindkettő.

 

Felemelő ilyen megaslatból látni mindezt

                                

Lassan közeledem a célhoz

                      

Már nincs sok hátra, hogy leérjek a völgyig, és elém táruljon a vízesés teljes egésze. Sajnos a kép nem adja vissza a vízesés valódi méreteit.

 

A Nagy-Phaeton vízesés. (bele sem fér a képbe)

              

                

                     

Leérve a völgybe, és felnézve a vízesésre tiszteletet érzek. Tisztelet a vízesés nagysága, a sziklák hatalmassága, és a természet ereje előtt. Úgy érzem, köszönettel tartozom nekik. Ráébredek, hogy milyen kis porszem vagyok ebben a gyönyörű világban. Így ezzel a tapasztalattal indulok vissza az idevezető úton.

Ez az út egyébként tovább folytatódik az Erdélyi-szigethegységben tovább, a kék-háromszög jelzésen Aleu, majd Vasaskőfalva(Pietroasa) települése felé, déli irányban. Egyébként ebből az irányból a legjobb bejárni a teljes szakaszt, hiszen könnyebb felfelé mászni, mint fordítva.

Visszafelé már nem maradt sok időm. A naplemente már narancssárgára színezte a vidéket. Igyekeznem kell! A táblán látható is a terep nehézségeire figyelmeztető felhívás.

 

                        

Futtában indulok vissza felfelé. Úgy ragadom meg a láncot és kotrok fel, mint egy csimpánz.

A szüleim már valószínűleg várnak rám, hisz többet időztem, mint kellett volna. Visszafelé sem tudom megállni, hogy ne ejtsem emlékül azt a gyönyörű tájat. 

 

               

Majd tovább indulva felfelé, elfelejtve gyengeségeimet, és a magabiztosságomnak köszönhető figyelmemet megcsúsztam az egyik lejtőn, ahol egy fél méter csúszás elég volt, hogy gyorsan kijózanodjak és megkapaszkodjak valamiben.

Félúton már a ruháim is átáztak az izzadságtól, a lábaim pedig már nem akarnak engedelmeskedni. Próbáltam magamat feljebb, és feljebb tolni, de meg kellett állnom pihenni. Ennek ellenére nem éreztem ezt megterhelőnek, és ennél szebb helyen, ilyen jót még sohasem pihentem.

 

 

                        

 

       

Innen már nem volt sok a Piros csíkkal jelzett turistaútig, a hegygerincen lévő elágazásig. Viszont a kiindulópontig még volt mit megtenni, ahol a találkozópont volt megbeszélve a szüleimmel. Nagy sietve még éppen sötétedés előtt odaértem, de természetesen nem találtam őket. Kérdeztem a rendőröktől, turistáktól, hogy nem látták e véletlenül őket, de mindhiába. Már sötét volt mire megint útra keltem keresni őket, de szerencsére nem kellett sokat mennem, és torkom szakadtából kiabálva, mire válasz érkezett. Ők voltak azok. Természetesen nem teljesen ugyan azon az útvonalon jöttem vissza, mint ők, ahol egy ponton vártak rám, majd visszaindultak keresni. De szerencsére végül megtaláltuk egymást.

 

                 

Boldogan szálltam vissza az autóba, még így este 10 óra környékén is, hiszen egy olyan ösvényen mentem keresztül, ami rengeteg szépséget, és tapasztalatot adott nekem. Megmutatta nekem a természet szépségét, és sokoldalúságát. Nagyságával éreztette, hogy mi csak egy aprócska porszem vagyunk ebben a nagy gépezetben. Bátorságot és magabiztosságot adott, de ugyanakkor azt is megmutatta, hogy ez ne szálljon a fejembe, hogy megfelelő tisztelettel éljünk e csodás természeti jelenségek előtt.

Úgy éreztem több lettem, és sikerült egy fokkal jobban megismernem magam és a korlátaimat.

 

                                

 

Cimkék: